Az élet, illetve a létezés értelmének felkutatása, illetve az ez után történő érdeklődés nem csak egy általános filozófiai kérdés, illetve feladat, mely az emberi élet illetve a létezés céljával, jelentőségével és értelmével kapcsolatos. Konkrét hétköznapi egzisztenciális kérdés is egyben, hiszen az ezzel konkrétan kapcsolatos „kereső hajlam” az emberi élet minden szintjén hajtóerőként viselkedik.

Ha az e témakörben zajló spontán vagy akaratlagos, kimondott vagy kimondatlan kutatások nem találnak (akár valós, akár téves) válaszokat, gyakorlatilag könnyen, mondhatni törvényszerűen cselekvőképtelenné válhat az ember mind fizikai, mind pedig mentális és érzelmi értelemben.

Nem véletlen, hogy az emberiség történelmének kezdete óta talán ez a leginkább kutatott, vitatott és leggyakrabban feltett kérdés: Mi az élet értelme?

A célba ért életértelem-kutatások és a vélt célba érések hatalmas hajtóerőt biztosítanak mind egyéni, mind pedig társadalmi szinten is, s azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy az emberiség fejlődésének nagy állomásai is közvetlenül vagy közvetve kapcsolatban vannak e folyamattal.

Mindezek mellett az, hogy a mai napig folyamatosan zajlik e kutatás (az elméleti és gyakorlati tudományok területén is), azt sejteti, hogy a válaszok, amelyeket ezekkel az eszközökkel eddig találtunk, az idő egy pillanatában megkérdőjeleződtek, mert nem váltották be teljesen a hozzájuk fűzött reményeket.

A hinduizmus szentírásai, amelyeket összefoglaló néven védikus irodalomnak^[1] nevezünk, ezzel kapcsolatban úgy fogalmaznak, hogy az elért eredmények - számos értékük és hasznuk mellett - nem oldják meg a születés, a betegség, az öregség s a halál, tehát az elmúlás, az emberi élet minden szintjén megvalósuló ideiglenesség problémáját, amely szüntelenül beárnyékolja az emberek boldogságkeresését.^[2] Törvényszerűnek tűnik, hogy ez az ideiglenesség minden olyan cél elérésére való törekvést beárnyékol, amely az ideiglenes fizikai világhoz fűződik.^[3]

Az életértelem-kutatások szorosan összekapcsolódnak az emberek boldogságkeresésével. Annyira, hogy legtöbbünk kizárólag olyan életértelmet tud elképzelni, vagy elfogadni önmaga számára, amely rövidebb vagy hosszabb távon, valamilyen módon boldogságot ad.^[4] Ez az alaphozzáállás azonban, mint majd látni fogjuk, nagy akadályt jelent a megfelelő irányban való elinduláshoz, hiszen az énközpontúság, kevésbé kedvelt nevén az egoizmus megakadályozza az embert abban, hogy önmagán kívül igazán mást is észrevegyen.

Most a teljesség igénye nélkül tekintsünk át néhányat azon tapasztalati és elméleti tudományos nézőpontok közül, amelyek az elmúlt évezredek életértelem-kutatásai során kialakultak.


Tudomány és a filozófia különböző értelmezései

A szociálpszichológia képviselői által javasolt, széles körben Terror Menedzsment Elméletnek nevezett egyik értékrendszer megállapítja, hogy minden emberi életértelem-választás (ez itt azt jelenti, hogy mi választunk magunknak életértelmet)^[5] a haláltól való alapvető félelemből eredeztethető, vagyis akkor történik értékválasztás, ha az segít elmenekülni a halálra emlékeztető körülményektől.^[6] 

A neurológiai, ideggyógyászati kutatások elméleti oldala a jutalmazás, az öröm és a motiváció fizikai megjelenését vizsgálja, mint például az ingerületátvitelt, különösen a limbikus rendszerben^[7] és a ventrális tegmentális területen.^[8] Ha valaki az élet értelmét az örömök maximalizálásában látja, akkor ezek az elméletek leírják, mit kell tenni annak eléréséhez.

A szociológia az értéket és az élet értelmét a közösség szintjén vizsgálja, olyan elméleteket használva, amelyek leírják azokat a normákat, értékeket, amelyekért érdemes élni, s amelyek értelmet adhatnak a létezésünknek.

Az időben egy kicsit távolabbra tekintve a filozófiai iskolák közül is vizsgáljunk meg néhányat.

A platonisták szerint az élet értelme a tudás legmagasabb szintjének megszerzésében rejlett, mely idea nem más, mint az Istennek, illetve magának az isteni tudásnak az árnyéka, amelyből e világban minden jó és igazságos dolog haszna és értéke származik. Az ember létezése során köteles az Istent követni, de senki nem lehet sikeres ebben a törekvésben az igazi tudáshoz hozzásegítő filozófiai érvelés nélkül.^[9] 

Arisztotelész Nikomakhoszi etika című művében (1.1) kijelenti, hogy mindennek (így az életnek, illetve a létezésnek, s benne a cselekedeteinknek is) célja van, és ez a cél a jó:
„Ha mármost egyáltalán van olyasvalami végcélja cselekedeteinknek, amit önmagáért akarunk, minden egyebet pedig csak érte, azaz nem minden dolgot valami másért választunk […] világos, hogy ez a jó, és a legfőbb jó.”^[10] 

A cinikus filozófusok szerint az élet célja, hogy erényes, a természettel összeegyeztethető életet éljünk.^[11] Számukra a jó élet nem az érzéki örömökön nyugvó boldog élettel volt egyenértékű,^[12] hanem inkább a megkötöttségtől, a fizikai és szellemi értelemben vett rabságtól mentes életet jelentette. Ezt ők többek között a fizikai és társadalmi korlátoktól és kötöttségektől való teljes elszakadással és lemondással próbálták elérni.^[13] Jelenleg a cinizmus szó olyan személyek nézeteire utal, akik szerint kizárólag önös érdekek mozgatják az embereket, és nem hajlandók az emberi őszinteségre, erényre és altruizmusra építeni. Gyakran pejoratív értelemben használatos.^[14] 

A hedonizmust követő emberek nézeteinek az alapja az élvezetek, ők ezt teszik meg minden cselekvés csúcspontjának és az élet értelmének. Tanításuk szerint az ember legfőbb érdeke, s minden törekvés egyedül igaz célpontja az élvezet kell, hogy legyen. Míg az egyik iskolájuk (az epikureus iskola) a gyönyört fájdalommentességként, zavartalan testi és szellemi állapotként definiálták, addig a másik (a kürénéi hedonisták) a konkrét és jelen pillanatban létező élvezetet fogadták el gyönyörnek, s így az élet értelmének. Sem a múltbeli dolgok kellemes emlékét, sem pedig a jövőbeli esetleges gyönyöröket nem tekintették valódi, komolyan vehető boldogságforrásnak. A kürénéi hedonizmus, melynek alapítója Kürénéi Arisztipposz (i. e. 435–370) volt, egy korai szókratészi iskola, mely Szókratész tanításait egyoldalúan mutatta be azáltal, hogy annak csak az egyik oldalát hangsúlyozva kijelentette, hogy a boldogság az erkölcsi cselekedetek egyik vége, és hogy az öröm a legfőbb jó. A küreánusok előnyben részesítették az azonnali kielégülést a hosszú távon elérthez képest.^[15]Diogenész Laertiosz (i. u. 3. század eleje) görög történetíró a következőket írja a kürénéiek gyönyörképzetéről:^[16] 

„[…] és azt állítják, hogy a gyönyör maga a jó, még akkor is jó, ha az a legilletlenebb, leghelytelenebb forrásból, illetve tettekből származik. Ahogy Hippobotus az egyes irányzatokról írott esszéjében velük kapcsolatban mondja, mert még ha a tett abszurd is, [számukra] a belőle származó gyönyör kívánni való és jó.”^[17] 

Az Epikurosz (i. e. 341–270) által létrehozott epikureizmus filozófiája szerint a legfőbb jó a mérsékelt örömökben található. Az általa áhított nyugalmas és félelemtől mentes életet (ataraxia) tudással, barátsággal és erényes, mérsékelt élettel szándékozta elérni. Úgy gondolta, hogy a testi fájdalom (aponia) megszűnik a világ működésének és az egyén vágyai határának az ismeretében.^[18] 
„Az élet célja a gyönyör, de nem a romlott erkölcsűek és az életművészek gyönyöre, ahogyan néhány tudatlan ember hiszi, aki nem akar minket megérteni, hanem a testi szenvedés hiánya, és a lelki szenvedés hiánya.”^[19] 
Vagyis a fájdalomtól és félelemtől való megszabadulás a boldogság legmagasabb formája.^[20] Az élet epikuroszi értelmezése elutasítja a halhatatlanságot és a misztikumot. Elfogadta a lélek létezését, de úgy tartja, hogy az a testhez hasonlóan halandó. Így nincs halál utáni élet, nem kell félni a haláltól sem, mivel:
„A halál nem jelent semmit számunkra; ami felbomlik, érzékelése megszűnik, és amit nem érzünk, semmit nem jelent számunkra.”^[21] 

Időben egy nagyot, a közelebbi múltba ugorva megemlíthetjük még a felvilágosodás filozófiáját, mint olyat, amely némiképpen az életértelem-kutatások szellemiségét is átalakította, új dimenziót nyitva meg előttük.^[22] Ez az eszmerendszer az európai filozófia és gondolkodás természetét is gyökeresen megváltoztatta, s ez a változás drasztikusan hatott a világ valamennyi gondolkodó iskolájára. Az Isten iránti odaadás és a Neki való alárendeltség eszménye nagyrészt kicserélődött az egyéntől elidegeníthetetlen természetes jogokeszméjével, az értelem lehetőségeivel és felsőbbrendűségével, valamint a szabadság, egyenlőség és állampolgárság eszméivel.^[23] Az e filozófiára épülő liberalizmus pedig az egyén úgynevezett szabadságát tekinti a legfontosabb célnak.^[24] 

Forrás:http://www.jogapont.hu