Az embert elsösorban két tulajdonsága különbözteti meg rokonaitól, az állatoktól: különleges hajlama az eröszakra, valamint sajátságos értelmi képessége. A müvészet és filozófia kétezerötszáz éve próbálja az elsöt elbagatellizálni, a másodikat az egekig misztifikálni. Nézzük elöször az elsöt.

Az eröszakra való hajlamról csakis a szervezödéssel összefüggésben nyerhetünk világos képet. Az ember már az öskorban hordában élt, de ez a jellemvonás inkább az állatokkal való hasonlóságára, mintsem a modern kori szervezödésre jellemzö, bár egész biztosan van rokon vonás a kettö között. Ami az újkori szervezödést, vagyis tipikusan az az államot illeti, annak létrejöttéröl Platón óta különbözö elméletek vannak; talán a két legjellemzöbb Arisztotelesz államelmélete és annak mai liberális továbbfejlesztései, amelyek abból a fikcióból indulnak ki, hogy az emberek egyenként és együttesen valamiféle „jóra“ törekednek, és az állam funkciója nem egyéb, mint ennek a jónak a megteremtése, amely, a szándékok adottak lévén, nem egyéb, mint szintiszta logisztikai feladat. A modern liberalizmus J.S.Mill nevéhez füzödik, olyannyira, hogy bizonyos szövegrészeit szószerint átvett az amerikai alkotmány. A liberalizmus olyan, mint az ókori kentaur, alsó fele ló, a felsö ember; különbözö dolgokat próbál összegyúrni annak érdekében, hogy összeredményként valami „hasznos“ jöjjön létre; (megjegyzendö, hogy az egésznek az utilitarizmus a filozófiai alapja) ez a hasznos persze sehol másutt nem létezik, mint azok fantáziájában akik kiagyalták, minden „reális“ megvalósulásában az emberi egyenlötlenséget, kiszolgáltatottságot, korrupciót és nyomort erösiti, leginkább éppen ma, azokban az országokban is, ahonnan (a „jó“ magabiztos tudatában) exportálni igyekeznek, de leginkább ott, ahová exportálják, miután az ugyanazon érdekszférába tartozó hatalmi szervezetek a helyi strukturákat szétverték, ilymódon nyílt utat biztositottak a liberalizmus karitatívnak álcázott megvalósitóinak.

Sokkal reálisabb az a kép, amelyet Thomas Hobbes vázolt föl a Leviathan-ban, melyszerint az ember leginkább a vadállathoz hasonlít, ennélfogva magára hagyva a „természetjogot“ valósitja meg, amelyben mindenki mindenkinek ellensége, mindenki magát és családját védi az ellenséges környezettel szemben, minden lehetséges eszközzel, hiszen a létfentartás érdekében minden megengedett. Egy ilyen környezetben az állam szükséges mint eröszakszervezet, hiszen egyedül ez képes megfékezni az egyén rabló ösztöneit és beláttatni vele, hogy jobban jár, ha szerzödést köt a „közös érdeket“ garantáló eröszakszervezettel, vagyis az állammal, saját biztonsága és jóléte érdekében, cserében bizonyos engedményeket tesz, mint például, hogy az egyéni bosszúállástól eltekint és rábízza az állam szervezeteire. Ez a pragmatikus szemlélet azután érvényesült is és hallgatólagosan elfogadottá vált, legalábbis Európában. Egy baj volt vele: hiányzott az elméleti alapvetés, hacsak az emlitett eröszakra való alapbeállitottságtól eltekintünk, ami azonban nem elegendö egy olyan filozófiai beállitottsághoz, amely mindenáron valamiféle általános jó fikciójához ragaszkodik.

Hogy ebböl az ellentmondásból mi minden született, jól tudjuk. Eröszakos kereszténység, fasizmus, szocializmus, kommunizmus – és végül a liberalizmus, valamennyi közül a legrosszabb. Ez utóbbinak van néhány legyözhetetlen adu-ász a kezében: elöször is, minden más rendszer csödöt mondott; másodszor, a liberalizmus semmitmondó érveivel szemben egyszerüen nincs ellenérv, hiszen a semmit nem lehet megcáfolni. A kommunizmus azért hirdette meg az egypártrendszert, mert azokat, akik az elveit tagadták, elmebetegnek vagy osztályellenségnek tekintették és kiközösitették a társadalomból; a liberalizmust még elvileg sem lehet tagadni, olyan kort értünk el, amelyben a tagadók sajátmagukat tekintik abnormálisnak, még mielött egyáltalán megszólalnának.

Ezt a rendszert hatékony külsö tényezök segitik: tömegtájékoztatás és internet, soha nem látott technikai fejlettség, ipari tömegtermelés, materialista természettudomány, hedonista életszemlélet (valósitsd meg magad – inkább ma mint holnap), valamint és mindenekelött a demokrácia látszata. Az egész mögött milliárdos érdekek müködnek, a gyógyszer-és szépségipartól az autóiparon keresztül a fegyvergyártásig- és exportig.

A materialista természettudomány szerepe meghatározó a liberális szemléletben. Azontúl, hogy a filozófiailag teljesen abszurd „objektiv anyagiság“ fikciójára épül (az „objektivitás“ már önmagában implikálna egy olyan, emberi tudattól „független“ hozzáférési módot, amellyel a tudatos észlelés korrektségét mintegy attól független fórumon verifikálni lehetne,  ami nyilvánvaló képtelenség) – azáltal, hogy az embert és az egész élövilágot anyagi entitássá, „dologgá“ degradálja, kihúzza a talajt az ember evilági léte alól, az embert idegenné teszi  abban a környezetben, amit sajátmaga teremtett, megpróbálja abszurd módon levezetni a pszichikai létet az agy és gerincvelö anyagi mozgásaiból, holott ezek a mozgások csupán az öket megelözö percepció eredményeként, logikai szintézis útján realizálódnak a tudatban, és maga a percepció, valamint az egész „tudatállapot“ (amelyet Heidegger Befindlichkeit-nek nevez) minden logikai analizist megelöz. Ilymódon megvalósul a „petitio principii“, minden filozófus rémálma, az alapvetö ellentmondás, amelyben a bizonyitandó tétel konkluzióját (az objektumot) belecsempészik a feltételként megjelölt premisszákba. Az egész folyamatot talán Merleau-Ponty irta le legvilágosabban a „Phenomenology of Perception“ c. könyvében. Mindez nem lenne probléma, ha a természettudomány néhány elvakult, realitástól végképp elrugaszkodott elme magánügye lenne, de ez sajnos nem igy van, a természettudomány éppen azt az ürt szeretné kitölteni, amelyet a kihalt hit és vallás hagyott maga után. A természettudomány helye és hasznossága nyilvánvaló a mindennapi életben, de a hit, remény, szeretet pótlására teljesen alkalmatlan; ezek az emberi ittlét (Dasein) alapvetö lételemei, függetlenül attól, hogy valamiféle elvböl vagy vallásból vezetik-e le vagy sem.         

A gyógyszeripar célja, hogy minél több ember legyen beteg, és az orvos elkötelezett lévén neki, igyekszik lehetöleg minden problémát (a stresszel és depresszióval egyetemben) pirulákkal megoldani, amelyek, a káros hatásoktól eltekintve is, legfeljebb a tüneteket képesek kezelni, de nem a kiváltó okot.

A szépségipar akkora forgalmat realizál, hogy töredékéböl orvosolni lehetne a fejlödö világ összes problémáját. A pszichikai kiváltó okok nagyrésze a társadalom lényegéböl fakad: siker „mindenáron“, hasonitani akarás az átlaghoz, Heidegger „Man“-jához, aki nem egyéb, mint a valódi éntöl való menekülés a permanens hazugságba. Az átlag gyözelme, az új életideálé, a szépé, a sikeresé, a gazdagé, a kiméletlené, a hazugé, a rövidtávon élöé. Röviden, a mindent elsörö eröszak gyözelme.

Annak, aki ehhez nem tud alkalmazkodni, nem sok hely marad ebben a társadalomban. Légüres térben találja magát; nem tudja magát eladni még a Facebook-on sem, ezzel sorsa megpecsételödött.

Ez a társadalom az elidegenedett individuumok összessége, valahogy olyan, mint Hobbes kiindulási társadalma: mindenki mindenki ellen. A társadalom összetartó ereje a félelem és gyülölet. Ez nem a Heidegger-i alapvetö félelem a Dasein alapmódusától (Sein zum Tode) hanem a többi résztvevötöl való félelem, amely permanens és alapvetö egyaránt. Itt mindenki mindenkinek konkurrense, konkurrens a vízért, élelemért, a több fizetésért, a jobb életért, a szerelemért. A gyülöletet az állam tartja (egyelöre) kordában, de e funkcióbeli hatákonysága egyre korlátozottabb, miután ö maga is egy meghatározott érdekcsoportot képvisel.    

Az egyén félelmetesen elszigetelödik. A szegény retteg, hogy ellenséges idegenek kegyelmére lesz ráutalva, a gazdag retteg, hogy merénylök áldozata lesz, ezért testörök és dublörök hadával veszi körül magát. Többszörös biztonsági rendszerrel ellátott rezidencián él, lehetöleg tengerrel vagy többszörös betonfallal elválasztva a világ többi részétöl. A merényletek mindennapossá válnak.

A Heidegger-i Dasein, a Mitsein, az in-der-Welt-sein lefokozódik nyomoruságos individuális létté, amelyben az összetartozást, a világhoz való tartozást látszat tartja fent, amelyet a hazug szólamok és közhelyek kotyvaléka gerjeszt.

A második tényezö, az emberi intellektus Herakleitosz óta félreértés áldozata. Az ember nem reflektál önmagára, erre éppúgy nem képes, mint az állat. Az ember képessége az állattal szemben abban áll, hogy élesebben különiti el a tárgyakat, ezáltal jobban ki tudja használni saját érdekében. A tárgyak használatát a tanulás folyamatában sajátitja el; ennek primitiv megnyilvánulásai az állatoknál is fellelhetök. A tárgyak megismerése során tesz szert elvont fogalmak képzésére, ami megkönnyiti a tárgyakkal való bánást.  A nyelv, mint kommunikációs készség, részben ennek folyománya; a kommunikáció alapja azonban, egyfajta „jelbeszéd“, állatoknál is megtalálható. A sokat emlegetett „gondolkodási készség“ mint reflexió, teljes félreértés, mivel az ember képtelen „önmagára“ reflektálni, hiszen az emberi tudat egész tartalma nem egyéb, mint a „külvilág“, magamagát is beleértve. Az ember nem képes saját valójáról, saját intellektusáról vagy gondolkodásáról összességében képet alkotni; ehhez egy „szuper-intellektus“ kellene, amely önellentmondás, hiszen akkor a „normál“ intellektus része volna.

Kant Tiszta ész Kritikája, amely szerintem az emberi elme legnagyobb teljesítménye arra vonatkozóan, hogyan képes az emberi értelem az általa észlelt világot megragadni – vagyis ebben az esetben megkonstruálni – nem az értelemre mint olyanra vonatkozó reflexió, csupán a tudatban megjelenö entitásokat és azok összefüggéseit analizálja. Ez lényeges különbség a reflexió értelmezésében. A reflexió gondolkodás, amely a tárgyak (ill. tudatban megjelenö  képzetek) összefüggéseit kutatja, nem a szubjektumét, amely ebben a vonatkozásban elkülönül a tárgyaktól, mint Husserl transzcendentális Ego-ja.     

Eszerint a legendás intellektusból egy tényezö maradt – az ügyesség, vagyis készség, eligazodás a világban, amely más állatfajok fölé emeli.  Az ember, mint ahogy Csehov is leírta, minden intellektuális képességével sem képes ezen túlmenni, vagyis saját létét megragadni. Az intellektus azonban kétélü fegyver, föleg az elöbbiekben emlitett eröszakra való hajlammal egyesülve. E kettö együttesen az embert a legveszedelmesebb állatfajjá tette. Az egyetlenné, amely képes arra, hogy ne csak ellenségeit, hanem sajátmagát is, az egész organikus természettel egyetemben elpusztítsa, lévén hogy a modern (liberális) társadalmakban sikerült elérni, hogy mindenki mindenkinek, és ezáltal a világnak  ellensége lett.