A teakészítés ma annyit tesz, hogy előkapjuk a filtert, leforrázzuk forró vízzel, ázik néhány percig, beízesítjük, s már kész is. A tea, a teázás, a teakészítés azonban valójában művészet, életstílus, filozófia.

A teaművészetet az ital filozófiai hazájában, Japánban nagyon komolyan veszik, gyakorlása életforma, melynek megtanulása évtizedekbe telhet.

Mi a tea?

A teáról számos legenda kering. Az egyik szerint az ital közel háromezer évvel ezelőtt, Kínában készült, amikor egy szellő néhány vadteacserje levelét Shen Nong császár forró vízébe fújta. Az uralkodó nem vette ki a leveleket, s milyen jól tette, hiszen az ízletes nedű egy új világot nyitott meg. A kelet ajándékát a kínaiak Japánba vitték, majd a XVI. században Európába is eljutott. Kezdetben az uralkodók, a kiváltságosok itala volt, nagyon drágán mért árucikknek számított – egészen a XVIII. századig, akkorra már meghódította a világot.

A feljegyzések szerint a VIII. századig a teacserje leveleit először meggőzölték, majd mozsárban megtörték, különböző anyagok hozzáadásával kaláccsá gyúrták. Ezt rizzsel, gyömbérrel, sóval, narancshéjjal, citrommal „fűszerezték”. A kész masszát megpirították tűz felett. Ha már puha lett a teakalács, finom papír között szétdörzsölték. Az így készült port a forrásban lévő vízbe rakták, pontosan a sózást követően, végül egy kis hideg vizet adtak az „oldathoz”, megvárták, míg leülepszik, s tejjel, vöröshagymával fogyasztották – Tibetben és Mongóliában máig így készül a tea. Mire Európába eljutott, már a megszárított leveleket forrázták le.

A kínaiak kezdetben gyógyszerként is itták. Reumás betegségeket gyógyítottak vele, de a főzet véleményük szerint enyhítette a bágyadtságot, növelte az akaraterőt, visszaadta a látóerőt.

A teakészítés művészete

A tea bölcsőjének ma is Japánt tartják, ahol cél a szépség megragadása, megidézése. A valaha élt legnagyobb mester Sen no Rikyut. A nagymesteri cím csak származási alapon birtokolható – mindenki más, aki a teaművészetnek szenteli életét, legfeljebb művész, tanítvány, követő vagy tanár lehet. A világon csak a kiotói akadémián oktatják intézményes formában a teaművészet 16 szintjét. A készítésnek, felszolgálásnak, elfogyasztásnak olyan szisztematikus módszere van, melyben számos művészet és filozófia egyesül, ötvöződik. A szakszerű szertartáshoz kiváló minőségű tea, megfelelő teáskanna és csésze szükséges. Fontos a víz minősége is, a keleti teamesterek forrásvizet írtak elő.

Ahány nemzet, annyi szokás

» A szigorú Dél-Kínából származó kungfu teázás a harcművészet lépéseihez hasonlít. Össze kell gyűjteni 14 szükséges eszközt, el kell sajátítani a bonyolult, harmonikus mozdulatokat. Ők az első főzetet nem isszák meg. A vendégek csészéit a távolságtartás szimbólumaként csipeszekkel fogják meg. Először a férfiak kapnak a teát, életkoruk alapján, majd a nők, utoljára pedig a tea készítője.

» Tibetben a tea tápláló energiaforrás, a zöld teát sóval ízesítik, tejjel forrázzák. A törökök, arabok mentával és cukorral isszák. Az oroszok szigorúan csak cukorral, szamovárból, az angoloknál pedig társadalmi esemény lett.

» Az angol teázást az „igazi” teafogyasztók szentségtörésnek tartják, mert tejjel, cukorral nyomják el a fekete tea ízét. Ennek oka az ópiumháború idejére tehető. Egyre kevesebb jobb minőségű porcelán érkezett az országba, a hamis porcelánt pedig nem kímélte a forró víz – a teaivást a hideg tejjel kezdték az angolok, hogy kíméljék az edényeket, a szokás pedig tradícióvá vált.

Kiss J. | MN
fotó: Mocsári L.

http://www.minap.hu/news.php?extend.61399.14