A vámpírlegenda eredetére vonatkozó legfontosabb elképzelések vázlatos áttekintéséhez alapvető forrásként Fernand Jung-Claudius, Weil-Georg Seesslen: Der Horror-Film (Rolaff und Seesslen, München) című művét használtam.
Kétségtelennek tűnik, hogy a vámpírmítosz eredete több korra és kultúrkörre vezethető vissza, de szinte valamennyi természeti nép mondavilágában fellelhető, sok esetben állatszerű lényként ábrázolva a vámpírt.
A legősibb vámpírmítosz gyökerei nagyon mélyek, szinte követhetetlenek. Egyesek szerint talán a kannibalizmus virágkorának felszámolásakor keletkeztek, amikor az emberiség fejlődése történelmileg megkövetelte az emberevés (ergo: "vérszívás") tabuvá válását, s ez öröklődött-formálódott-öltött alakot a folklórban egyfajta démonikus lény képzeletbeli megjelenítésével. A vámpírmítosz bizonyos motívumai ugyanakkor egyértelműen a keresztény képzetkörhöz kapcsolódnak, mint például: az ostya védőhatalma, a "gonosznak" (ergo: vámpírnak) a kereszttől való rettegése, Krisztus vérének ivása stb. De köthető a mindennapok világához is, mint ősi, mégis aktuális forráshoz: a vérszívó rovarokkal való találkozáshoz, az undorreakcióhoz, a legyengüléstől való félelemhez. Vagyis ezen félelmek antropomorfizálásáról, mágikus projekciós-azonosulási mechanizmusáról van szó.
Sőt, a mélylélektani magyarázat sem vehető el teljesen, hiszen pl. a "behatolás" mozzanata vagy a fogak és körmök kinövése mint fallikus jelképek ezt az elképzelést is alátámaszthatják. Bár ennek részben ellene szól, hogy a népmondákban hiányzik az erotikus viszony a vámpír és áldozata között, ami a tömegkultúrában jelenik csak meg, s válik a vámpírmítosz egyik alapmotívumává.
A lényeg végső soron számunkra az, hogy mindenképpen valamilyen ősi "archeképzet"-ről van szó, amely kötődik egyrészt egy mágikus világképhez, másrészt pedig a folklórhoz, egyes motívumait tekintve pedig a keresztény képzetvilághoz, s ez manifesztálódott azután az irodalomban és a filmben. A vámpírmítosz tudomásunk szerint irodalmi rangra először 1813-ban emelkedett Byron művében ("Giaono"), majd erről mintázta később John Polidori "The Vampyre" című munkáját. A tömegkultúrába avagy a szórakoztató iparba 1897-ben Bram Stoker Dracula című regényével került be, amely akkora sikert aratott, hogy rá egy évre (amikor a film még vásári mutatvány volt!) Mélies már vámpírtémához nyúlt ( Le manoir du diable).
Stoker regénye volt az, amelyben a vámpírmítosz konkretizálódott egy Erdélyből, a Kárpátokból származó alapmotívumban, és konstituálódott egy történelmileg létező személyben. Egyes források szerint ez Vlad (=Graf) Dracul román fejedelem volt, aki a XV. században uralkodott, s "Karóbahúzó" néven vonult be a történelembe. (Megjegyzés: a források fölvetik, hogy ez nem minden kétséget kizáróan hiteles - mármint ami a konkrét történelmi személyt illeti -, szempontunkból azonban csak az a lényeges, hogy körülbelül egy XV. század táján uralkodott román fejedelem volt Stoker vámpírfigurájának élő, történelmi mintája.)
Az első, művészi kvalitással rendelkező klasszikus vámpírfilm kétségkívül Murnau Nosferatu című műve, amely egyértelműen Stoker regényén alapult, s csak azért lett más a címe, mert Murnaunak nem volt meg a regény megfilmesítési joga, ezért a cím megváltoztatásával próbálta elkerülni (nem teljes sikerrel) a jogi konfliktusokat.
Azóta számtalan vámpírfilm készült. Az Egyesült Államokban Lugosi Béla vitte sikerre ezt a témát a hangosfilm kezdeti időszakában ( Dracula, rendezte: Tod Browing, 1931). Ugyanebben az időszakban (1932-ben) készítette el Európában Dreyer Vampyre című filmjét, amely nem követte Stoker regényének cselekményét, sőt kifejezetten egyedi történet keretében dolgozta föl a témát, elhagyva a regény angolszász jellegzetességeit.
Több feldolgozás után 1958-ban Terence Fischer Dracula-filmje indította el a vámpírfilm reneszánszát, melynek következtében nyugaton az egyik legnépszerűbb filmtípus lett. Ez sajátos (jellemző?!) metamorfózison ment át a hetvenes években. Nevezetesen, a vámpírmotívum közvetlenül összekapcsolódott - nemcsak tematikailag, hanem az ábrázolási faktorban is! - a szexmotívummal. Ezekben a filmekben a nemiség révén teljesedik ki a mágikus világkép, és megjelennek a női vámpírok. A vámpírtéma "érettségének" egyik bizonyítéka, hogy Polanski Vámpírok bálja című filmjében már nemcsak színéről, hanem fonákjáról is láthatók a dolgok: a klasszikus és tucatfilmek mellett a vámpírok kivívták polgárjogukat a "fekete humor" műfajában is. Murnau, Browing, Dreyer, Fischer és Polanski után Werner Herzog is bevonult a vámpírfilmalkotók klasszikusai közé, azok közé, akik túl a sekélyes divatokon, ennek az ősi képzetkörnek rangot és egyetemes aktualitást adtak.
Kikinca69 rovata (kikinca69.virtus.hu)
Kommentáld!